Nevelőedzők vagy eredményhajhászok? – A francia és a magyar utánpótlás-szemlélet különbségei

    A francia foci rajongóinak aligha kell bemutatni Szabó Christophe-ot. Találkozhattunk már vele a tévéképernyőn szakértőként, harmadmagával jegyzi az Olvasd a játékot! című könyvet, nem mellesleg pedig az ő nevéhez fűződik a népszerű Omlett du fromage oldal is. Amellett, hogy a francia futball első számú hazai szakértője és a sportág szerelmese, két kisfiú büszke édesapja. Ezúttal a hazai és a francia utánpótlás-foci helyzetéről, az akadémiai rendszerekről, a fiatalokat fenyegető kiégésről, valamint a szülői szerepekről kérdeztük őt.

Mit gondolsz, mi az, amit a francia utánpótlásban másképp csinálnak, mint a hazaiban?

Több különbség van, az egyik strukturális: a magyar rendszer központosított utánpótlásképző központokat hozott létre, míg Franciaországban a helyi egyesületek aktívabbak, a profi klubok akadémiái csak később csatlakoznak be.

Van Franciaországban egy JND (Journée Nationale des Débutants) nevű U6-U9-es nap, ami hasonló, mint itthon a Bozsik-kupa: országszerte egy napon szerveznek fesztiválnapot, ahol a meccsek mellett külön foglalkozásokat is tartanak – tombola, bowling, kiesés nélküli, rövid meccsek, ahol minden gyereket úgy rotálnak, hogy mindenkinek jusson játékidő. A Bozsik-nap is hasonló, de ott már egy tehetségszűrés is be van építve.

Ez összefügg a másik ponttal, a szemlélettel: itthon szerintem túl korán csinálnak versenyszerű edzéseket, míg Franciaországban inkább a problémamegoldásra törekednek, nem a gyakorlatok pontos végrehajtására. Európa-szerte probléma, hogy túl sok milliméterre szabott játékhelyzetet ismételtetnek, ami miatt a kreativitás, a problémamegoldás háttérbe szorul – ez a mostani olasz vagy német válogatottnál is látható, amit sokan "identitásvesztésnek" hívnak. Innen nagyon könnyű átcsúszni politikai vizekre, pedig valójában nem erről van szó, hanem arról, hogy ha a képzésben túl sok a "skálázás", akkor váratlan helyzetekben nehezebben fognak reagálni.

Amit nagyon szeretek a francia rendszerben: az edzőket "nevelőedzőnek" (éducateurs) hívják – a hivatásukat igazán elhivatottan végző szakemberek elmondják, hogy ők nem hajtják, hanem kísérik a gyereket a fejlődésben.

Az azonnali eredmények helyett Franciaországban felismerik, hogy a fejlesztés egy 10-15 éves folyamat.

Mi régen még a betonpályákon játszottunk... Apaként hogy látod, túlféltjük a gyerekeinket?

Ez tipikusan az a kérdés, ahol a saját élményem a legerősebb válasz. A betonpályás gyerekkor a kontrollálatlan, szabad, bátor játékról szólt, ma minden nagyon szervezett, mérve van, ami jó a biztonságnak, csak ezzel a kockázatvállalást vesszük ki a játékból. A kudarc, az esés is a tapasztalás része, arra tanít, hogy jobban kezeld a labdát, alkalmazkodj, legyél kreatívabb. Ezt sokan úgy értelmezik, hogy "több beton kell", ami hülyeség. Első a biztonság, de több szabad játék kell, amikor nincs ott senki, aki megregulázza a gyereket.

Franciaországban rengeteg gyerek csak 12-13 évesen kerül be a rendszerbe, míg itthon 6-7 éves gyerekek már bajnokságokban játszanak. Mindez előny, vagy inkább kockázat a kiégésre?

Rengeteg kutatás van arról, hogy a túlzott versenyeztetés kiégéshez és motivációvesztéshez vezet. Ha egy gyerek 6-7 évesen már eredménykényszerben játszik, nagyobb eséllyel ég ki tinédzserkorra. A kamaszkor előtti időszaknak a játékörömről, a koordinációról, a kreativitásról kellene szólnia. Inkább fejlődjön valaki 18 évesen, minthogy bajnok legyen 10 évesen és kiégjen 15 éves korára.

Sok szülő gondolkodik úgy, hogy most Michael Jordant, Erling Haalandot, Roger Federert vagy Tiger Woodsot csinál a gyerekéből. De egy dolgot nem vesznek észre: a legtöbb világklasszis sportoló 12 éves koráig sok különböző sportot játszott, a specializáció csak 14-15 éves korukban történt. Hagyni kell a gyereket kipróbálni, magától rájönni, rákapni az ízére.

A francia akadémiákon nagyon figyelnek a tanulásra és a személyiségfejlesztésre is. Szülőként te hogyan egyensúlyozol a fiaidnál az iskola, és a versenysport között?

A fiaim 6 és 8 évesek, hobbiszinten sportolnak, ami nagy előny, mert nem kell nagyobb kompromisszumokat kötni. A legfontosabb, hogy a suli és a foci nem egy skála két végpontja – párhuzamosan fut mindkettő. A francia akadémisták körében kiemelten magas az érettségizők aránya, mert a klubok komoly hangsúlyt fektetnek az oktatásra. A tanulás és a sport nem zárja ki egymást, sőt, aki tudja kezelni mindkettőt, az idővel érettebb és önállóbb lesz.

Ha egyetlen dolgot változtathatnál meg a magyar utánpótlás-szülők mentalitásában, mi lenne az?

Ne a hétvégi eredmények határozzák meg a gyerekek életritmusát!

A gyereknek kell a szabad foglalkozás, és kell, hogy lássa a szülőjén: akkor sincs gond, ha valami nem sikerül. Ehhez a szülőnek sem kell edzősködnie, sokkal inkább egy pillérnek kell lennie, aki bíztat és türelmes. Sokan ilyenkor Szoboszlai Dominik családját hozzák fel ellenpéldának, de ő csak a kivételt erősítő szabály. Egy Szoboszlaira jut több ezer olyan játékos, akit a szülei vegzáltak, és a gyerek mégsem jutott el a Premier League-be.

Nemrég kint voltam egy korosztályos tornán, ahol egy lánycsapat egyik tagjáról gólt kaptak, mert a védő nem fogta eléggé az emberét. Az edzője kígyót-békát kiabált rá, azonnal lecserélte, szidta, mint a bokrot, majd még egy utolsó szó jogán annyit mondott: "szégyelld magad!" A lány ránézésre 13 éves volt. Egyetlen szülő sem emelt kifogást ellene. Nem kell mindenért lázadozni. De észre kellene venni azokat a helyzeteket, amikor a tét túl nagy hatással van ránk – edzőre, játékosra és szülőre egyaránt. Ez nem "old school" nevelés, hanem egy berögzült, kegyetlenül rossz reflex. Fel kellene ismernünk, hogy a gyerek akkor is tanul, ha nincs traumatizálva, hogy léteznek következmények anélkül, hogy az önbecsülésébe tipornánk.