Támogató szülőből helikopterszülő? - A vonal, amit nem szabad átlépni

   Ezúttal Dr. Csóka Anett sportcoach, korábbi magyar válogatott vívó volt a vendégünk. Beszélgettünk az edző-szülő-gyerek háromszögről, a sportban betöltött szerepekről, és számos fontos, a gyermek életét és sportkarrierjét is meghatározó tényezőről.

Sportcoachként és volt válogatottként nap, mint nap látod a szülői túlkompenzációt. Mi az a pont, amikor a "támogató, büszke szülő" átfordul "helikopterszülőbe", és ezzel már szorongást okoz a gyereknek?

Szerintem a határ ott húzódik, amikor a szülő már nem a gyerek sportolói útját támogatja, hanem elkezdi azt irányítani, kontrollálni, esetleg a saját meg nem valósult álmait szeretné rajta keresztül megvalósítani. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a legtöbb szülő jót akar a gyermekének. A probléma sokszor nem a szándékkal, hanem a megvalósítással van. Amikor a szülő minden edzést, minden versenyt, minden eredményt elemez, amikor a gyerek már azt érzi, hogy nemcsak önmagának, hanem a szüleinek is bizonyítania kell, akkor a sport könnyen elveszítheti az örömforrás jellegét. Sportcoachként gyakran találkozom azzal, hogy a gyerekek nem feltétlenül a vereségtől félnek, hanem attól, hogy csalódást okoznak a szüleiknek vagy az edzőjüknek. A szülő–edző–gyerek háromszögben nagyon fontos lenne, hogy mindenki a saját szerepében maradjon. Az edző feladata a sportszakmai fejlesztés, a szülőé az érzelmi biztonság megteremtése, a gyereké pedig az, hogy sportoljon, fejlődjön, hibázzon és tapasztalatokat szerezzen. 

Én azt szoktam hangsúlyozni, hogy a gyereknek nem még egy edzőre van szüksége otthon, hanem egy szülőre, aki akkor is büszke rá, ha veszít.

Teljesítménykényszer az iskolapadban és a pályán

Hogyan ismerheti fel egy szülő, hogy a gyereke még élvezi a sportot, vagy már csak a szülei, edzője miatt csinálja kényszerből?

Elsősorban azt gondolom, hogy figyelni kell a gyerekre, és nem kizárólag arra, amit mond, hanem arra is, ahogyan viselkedik. A sport természetesen nem mindig öröm. Vannak nehéz edzések, kudarcok, motiválatlan időszakok. Ez teljesen természetes, és önmagában még nem jelenti azt, hogy a gyerek nem szereti a sportágát. Akkor érdemes jobban odafigyelni, ha tartós változást tapasztalunk. Ha a korábban lelkes gyerek rendszeresen kifogásokat keres az edzés előtt, gyakran fáj a hasa vagy a feje, ingerlékenyebb, rosszabbul alszik, esetleg már a verseny gondolatától is szorong, akkor érdemes megvizsgálni, mi állhat a háttérben. A coaching során különösen fontosnak tartom a belső motiváció feltérképezését. Egyszerű kérdésekkel nagyon sok minden kiderülhet: "Mi az, amit a legjobban szeretsz a sportodban?" "Mi az, ami mostanában nehéz?" "Ha senki nem várna el tőled semmit, akkor is szeretnéd csinálni?" Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy egy utánpótláskorú sportoló elsősorban gyerek. Iskolába jár, tanul, barátokra, játékra, szabadidőre és pihenésre is szüksége van. Szerintem nem az a legfontosabb kérdés, hogy mennyit bír még a gyerek, hanem az, hogy milyen áron bírja. A sportnak hosszú távon hozzá kellene járulnia a mentális jólléthez, nem pedig annak rovására működnie.

A meccs utáni autóút – mit mondjunk a gyereknek?

A legtöbb szülő azonnal az autóban, meccs után elemzi a gyerek teljesítményét. Mit tesz ez a gyerek lelkével? Milyen kérdéseket kellene inkább feltenni a hazavezető út első 10 percében?

A verseny utáni autóút szerintem a szülő–gyerek kapcsolat egyik nagyon érzékeny pillanata. Egy verseny után a sportolóban rengeteg érzelem dolgozhat. Öröm, csalódottság, düh, bizonytalanság, fáradtság. Sok esetben még ő maga sem tudja pontosan megfogalmazni, hogy mit érez. Ha ilyenkor azonnal elkezdjük elemezni a teljesítményét, azzal akaratlanul is azt az üzenetet közvetíthetjük, hogy az eredmény fontosabb, mint az, hogy ő hogyan van. 

Volt sportolóként pontosan tudom, milyen érzés egy elveszített verseny után hazafelé utazni. Sokszor a sportoló már önmagában is rengeteg kérdést és kritikát fogalmaz meg. Nincs feltétlenül szüksége arra, hogy ezeket kívülről is megkapja.

Én azt javaslom a szülőknek, hogy az első percekben ne a teljesítményről beszélgessenek, hanem a gyerekről. Például: - "Hogy érzed most magad?" - "Szeretnél beszélgetni a versenyről, vagy inkább pihennél?" - "Miben tudok most segíteni?" - "Van valami, aminek ma örültél?" És néha a legjobb, amit tehetünk, hogy egyszerűen csendben vagyunk. Fontos, hogy a gyerek dönthesse el, mikor szeretne beszélni a történtekről. A szakmai elemzésre pedig ott van az edző, és annak is megvan a megfelelő időpontja. A verseny eredménye nem változtathatja meg azt, ahogyan a gyerekünkhöz viszonyulunk. A vereség után is ugyanaz a gyerek ül mellettünk az autóban, akit a verseny előtt szerettünk és támogattunk.

Önértékelés a digitális világban

A fiatal sportolók ma már a közösségi médián keresztül is kapják a visszajelzéseket. Hogyan tudja a sport és a coach/edző védeni a gyerek önbecsülését a külső elvárásokkal szemben?

A mai fiatal sportolók egészen más környezetben nőnek fel, mint amelyben például én sportoltam. Korábban is jelen volt az összehasonlítás, de ma a közösségi média ezt gyakorlatilag folyamatosan lehetővé teszi. Egy gyerek nemcsak az edzésen vagy a versenyen találkozik mások eredményeivel, hanem otthon, a telefonján is. Ráadásul sokszor csak a sikereket, az érmeket, a győzelmeket és a tökéletes pillanatokat látja. Ez könnyen ahhoz vezethet, hogy a saját teljesítményét folyamatosan másokéhoz méri. Sportcoachként az egyik legfontosabb feladatomnak azt tartom, hogy segítsek a fiatal sportolóknak kialakítani egy stabilabb belső értékrendet és önértékelést. Ennek egyik kulcsa, hogy megtanulják különválasztani a teljesítményüket a személyes értéküktől. Attól, hogy valaki elveszít egy versenyt, még nem lesz kevesebb. Attól, hogy valakinek több követője, érme vagy jobb eredménye van, még nem lesz értékesebb ember. A coaching során sokat dolgozunk az önismerettel, az erősségekkel, a belső motivációval és a reális célkitűzésekkel. Fontos, hogy a gyerek ne kizárólag az eredményekből merítsen önbizalmat, hanem abból is, hogy látja a saját fejlődését. Az edzőknek is óriási szerepük van ebben. Nem mindegy, hogy kizárólag az eredményt értékelik, vagy a befektetett munkát, a kitartást, a fejlődést és a hozzáállást is. Azt szeretném, ha a fiatal sportolók megértenék: az eredményük egy adott napi teljesítményüket mutatja, nem pedig azt, hogy mennyit érnek emberként.

Amikor a gyerek abba akarja hagyni a sportot

Ha egy gyerek 13–14 évesen bejelenti, hogy abba akarja hagyni a sportágat, amibe a szülő éveket és milliókat ölt, hogyan kell erre jól reagálni anélkül, hogy a gyerek bűntudatot érezne vagy elveszítené a szülő bizalmát?

Szerintem az első és legfontosabb, hogy a szülő ne saját kudarcként élje meg ezt a helyzetet. Teljesen érthető, hogy egy család rengeteg időt, energiát és pénzt fektet a gyerek sportolásába. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ezt nem lehet számon kérni a gyereken. A gyerek nem tartozik eredményekkel a szüleinek azért, mert támogatták a sportolását. Ha egy 13–14 éves sportoló azt mondja, hogy abba szeretné hagyni, akkor először is érdemes meghallgatni. Nem meggyőzni, nem számon kérni, hanem megérteni, hogy mi van a döntés mögött. Lehet, hogy elfáradt, kiégett, konfliktusa van az edzőjével, túl nagy rajta a nyomás, vagy egyszerűen más dolgok kezdik érdekelni. Ebben az életkorban az identitáskeresés és az érdeklődés változása is természetes folyamat. Érdemes különbséget tenni egy pillanatnyi kudarc utáni érzelmi reakció és egy hosszabb ideje érlelődő döntés között. Nem biztos, hogy azonnal abba kell hagyni a sportot. Lehetőség lehet egy rövidebb pihenő, az edzésterhelés csökkentése, egy másik sportág kipróbálása, vagy egy őszinte beszélgetés az edzővel. A lényeg, hogy a gyerek is valódi szereplője legyen a döntésnek. Coachként én nem azt tartom feladatomnak, hogy mindenáron a sportágban tartsam a gyereket. Sokkal inkább azt, hogy segítsem őt megérteni a saját érzéseit, motivációit és lehetőségeit, hogy tudatos döntést tudjon hozni.

A sportnak rengeteg olyan hozadéka van, ami akkor is megmarad, ha valaki nem lesz élsportoló.

A kitartás, az önfegyelem, az együttműködés, a kudarcok kezelése és a célokért végzett munka mind olyan készségek, amelyek később az élet más területein is hasznosak lehetnek. Azt gondolom, hogy egy gyerek sportolói pályafutása nem attól lesz sikeres, hogy hány érmet nyer, hanem attól is, hogy milyen emberré válik közben.